Vidámpark - avagy minek iszik, aki nem bírja?!

Na, szóval történt az, hogy vettünk Vidámpark kuponokat még júliusban, hogy mielőtt bezárna még elmehessünk. A gyerekek még sosem voltak a budapestiben, csak a debreceniben. Józsi is és én is kb. 20 éve nem voltunk. Így elhatároztuk, hogy - mintegy megünnepelve, hogy milyen ügyesen kezdték a sulit meg az ovit - elmegyünk. 
Ma volt a napja. Emlékeim még voltak róla, bár nagyon nem ilyenek. Azért 20 év az 20 év na! És az is más, ha én vagyok a gyerek és az is, ha nekem vannak gyerekeim!
Fél 11 körül kiértünk a Vidámparkba. Eszméletlen sor állt - mint később megtudtam 10-13 között 3500 ember ment be! - de hősiesen vártunk. Kb. 20 per után be is jutottunk, kezdődhet a móka, gondoltam én!
Én, aki klausztrofóbiás és kegyetlenül tériszonyos lett az utóbbi 20 évben. Mint kiderült nekem még a gyerekvidámpark is komoly kihívást jelentett. Rém kínos, mikor te sírva "vigadsz", miközben az 5 éves valóban jól érzi magát és a szeme sem rezdül. Én meg majdnem sírok, de erre később.

Na bejutottunk. Első utunk a dodgemhez vezetett. Itt még nem is volt sor. Első körben én mentem Marcival, másodikban Józsi ment Domival. Tök jó volt, nagyon élvezték! Ez a felnőtt dodgem, ezt nem vezethették, de volt gyerek is, az volt igazán az ő pályájuk. 
A biztonságra mindenhol nagyon ügyeltek. Már itt is látszott, nagyon betartották, hogy pl. 10 éves korig csak felnőtt vezethet, gyereknek volt biztonsági öv...

Dodgem után a körhintához mentünk. Emlékszem, imádtam a lovon ülni, Marcinak is javasoltam, de nem akart. Domi sem. Én igen, de az baromi hülyén nézett volna ki, így beültünk a hintóba. Mindegy, ott még úgysem ültem. 
Innen mentünk a kis dodgemhez, amit már ők is vezethettek egyedül. zt élvezték a legjobban, többször is sorba kellett állnunk. Taktikát váltottunk, amíg ők dodgemeztek, én már beálltam a Barlangvasút sorába.

Gondoltam de jó lesz, gyerekként is élveztem, János vitéz meg minden! Én ide bemegyek. Arra nem gondoltam - illetve igen, de reméltem nem jön elő - hogy klausztrofóbiás vagyok, de nagyon. A barlang bejáratánál még nem volt gondom, beszálltunk a nagy sárkányba, majd elindultunk befelé, a barlang gyomrába. Ők hallgatták a mesét, élvezték nagyon, én meg lélegzetvisszafojtva próbáltam nem pánikolni és csak valami szépre gondolni. Hát nem Kukorica Jancsi volt az, alig vártam, hogy kijussunk végre!

Mondjuk én úgy emlékeztem, hogy elmondják az egészet, az marha nagy csalódás volt, hogy kb. minden 4-5. versszakot mondja csak. 

 Innen a Kukacvonathoz mentünk. Gondoltam ez a nekem való, gyerekhullámvasút! Hogy én mekkorát tévedtem! Felültünk a fiúkkal, Domi velem, Marci mögénk. És indult a kukac. Aha, az alagútba felfelé, majd ki a semmiba - irtó magasnak tűnt, oldalt semmi - aztán bedől, hullámzik, gyorsít és mindezt 2x! Marci elkezdett sírni, hogy ez nem jó. Szívem szerint én is ezt csináltam volna, amikor fent kiment a semmibe majdnem elsírtam magam. Iszonyatosan szorítottam Domit, aki csak röhögött és sikítozott. Aztán Marci a második körre jobban lett, már nem akart kiszállni és elkezdte élvezni, én meg alig vártam, hogy vége legyen, nagyon utáltam. Előttem egy kb. 8-10 éves forma gyerek ült, mögöttünk olyan 4 évesek, mindegyik élvezte, csak engem vert ki a víz.

Mikor végeztünk messziről megcsodáltam a sok felnőtt játékot és rájöttem ez nem az én világom. Kitaláltam, hogy Józsinak is legyen már jó, menjünk a Hullámvasúthoz. Marci közölte, ő oda nem, mondtam ne aggódjon, én sem! Domi viszont mondta, hogy ő igen és felmegy apával. Gondoltam miért ne, hiszen max. 40 km/h a gyorsasága és a kukacot is csak ő élvezte.  Fel is mentek. Aztán fent kiderült, hogy ezt a Hullámvasútat már közel sem szereti annyira, pont úgy viselkedett, mint én 27 évvel ezelőtt. Nem kell részleteznem... De azért hős volt, ő legalább nem próbált meg kiszállni, mint én anno. Azért Józsinak sem volt őszinte a mosolya, mikor lejött. Én nézni se bírtam. 

 Addig beálltunk a Mesecsónak sorába. Röpke 40 perc, és már be is jutottunk.

 Itt jött a második gondom: már megint a klausztrofóbia. Beültünk a csónakba, elindultunk. Dominak sem tetszett annyira, de Marcinak nagyon. Domival egymás kezét szorítottuk - inkább én az övét, de nagyon - Marci meg mindig mondta elöl, hogy milyen meserészlet jön. Én meg csak arra bírtam gondolni, hogy a barlang szűk, alattunk víz, fejem felett barlang és hullámvasút, és tuti most lesz egy földrengés, vagy összeomlik a barlang és mind meghalunk. Próbáltam leplezni félelmemet, de ez a 2 perc igen hosszú óráknak tűnt!

 Innen elmentünk a lézerdodgemhez. Az nagyon nagy poén, nem csak dodgem, hanem pontokat kell gyűjteni, csapat van. Józsi bement Domival, addig mi is beálltunk a sorba, majd mi mentünk Marcival. Nyertünk! :) A zöld jeleken kellett áthajtani, én vezettem, Marci navigált, jó párost alkottunk. 

Onnan elmentünk gyerekkori kedvencemhez, a Kanyargóhoz. (Meglepően sok dolognál gondoltam azt, hogy én ezt gyerekként szerettem...) Ezt valóban! Domit is rábeszéltem, a Hullámvasút-sokkon már túl volt, bevállalta. Megjegyzem ő volt a legbevállalósabb! Itt is legalább 20 perc sorban állás, de megérte, ezt tényleg szerettük! :)

Az Óriáskerék rémálom volt mind a négyünknek, így csak a tövéből csodáltuk meg. Számomra már az is bátor és vakmerő, aki ezt választja. Nem is beszélek a T-rex-ről, a Flying circus-ról, Ikaruszról... stb. És én még azt gondoltam, hogy a Break Dance-t majd kipróbálom. MUHAHAHAHAHA!!!

 Na Bibire megint egy szavam sem lehet, tulajdonképpen észre sem vettük, hogy ott van. Végig csendben ül a kocsiban, általában nézelődött vagy aludt. Amikor ébren volt evett, mindig volt valami a kezében. Csendesen tűrte az egész napot. Tündérlány!

 Ezek után átmentünk Dzsungel Mese Parkba. Gondoltam, végre megérkeztem arra a helyre, ami nekem való! Első körben a körhintára ültek, autók mentek körbe-körbe. Szuper és nem is veszélyes. Végre 5 percig nem izgultam! Ez a Vidámpark állati stresszes hely nekem! :D

 Józsi közölte, olyan jól néz ki a hajó! Mondom aha, én is kinéztem, nem tűnik veszélyesnek, kicsikkel van tele, ez egy kisvidámpark, felülök a gyerekekkel. Mondtam, középre ülünk, biztos ami biztos. jól tettük. Elindult a hajó, elkezdett pörögni, forogni, Domi sikított, Marci meg ordított, hogy fél és szédül. De a legrosszabbul akkor is én voltam, mert ők elbújtak, én meg őket fogtam. Tériszony a köbön, szorítom őket, kapaszkodunk, izzadok, szédülök, mások meg hátradőlve élvezik. KISGYEREKEK IS!!!! Ott nem sírt senki, csak mi hárman! Össze-vissza tekergett, kanyargott, pörgött, forgott... Csak lefelé néztem és vártam, nagyon vártam a végét! Hősként szálltunk ki! Pedig nem is néz ki vészesnek. Amíg rá nem ül egy tériszonyos!

 Levezetésképpen beültettük őket a sárkányvonatba. De az is úgy indult el, mintha ki akarná őket lőni. :D Ezt nagyon élvezték. Én itt pihentem ki a hajót.

 Közben találtunk még olyan játékot, ahol biztonságban voltak, mi meg kicsit leülhettünk.

 Szegény Bibi itt került ki először a kocsiból, pedig volt már vagy 5 óra.

 A tűzoltós játék jó volt, Domi vezette a tűzoltóautót, Józsi és Marci pedig tüzet oltottak. Mondtam nem vagyok hajlandó felülni/állni még valamire, ami bármelyik irányba is megmozdul.

 Aztán jött a Csodabringa! Kérdezem a csajtól, hogy ez ugye csak akkor megy fel, ha tekerjük? Ha nem tekerjük akkor csak megyünk körbe-körbe?

Ííííígen, jött a válasz. 

Szuper, akkor felülünk. Marci kérte, hogy ne tekerjük, nem akar repülni, mondom oké, akkor már ketten vagyunk, csak megyünk körbe. Így is történt, körbe mentünk, nem tekertük, akar a franc az egekig emelkedni már megint. Majd egyszer csak önálló életre kelta bringánk és felröptetett minket a magasba. Marci sikított, hogy nem jó és szálljunk le, mondtam nekem sem, de ha már így alakult akkor kapaszkodjunk erősen és várjuk a végét.Így veszettül kapaszkodva vártuk, hogy leszálljunk az égből. A végén a csajnak még megköszöntem....

 Nyugtatásképp - nekem - még elmentünk a kisdodgemhez, ott még mentek pár kört, majd még egyszer a körhintához. Most Józsival ültek fel, megint a hintó és nem a lovak. 

 Mindeközben Bibi békésen szundított.

 Ezt még nézni is rossz volt!!! Megjegyzem kisgyerekek is ültek benne. Nem is értem! A végén volt aki épp hogy kibírta, hogy leérjen, aztán volt rohanás. :D Van ember aki ezt bevállalja kényszerítés nélkül. Ez volt számomra a megdöbbentő. :D

Elmentünk a Tükörútvesztőbe, esküszöm erre nem is emlékeztem! Marci, Domi és Józsi bementek, majd Marcival én is. Jól megvezetett a gyerek, azt mondta könnyű és emlékszik, de keringtünk egy darabig körbe-körbe. :D

A túra végére maradt az Elvarázsolt kastély. Csak ketten mentünk be Marcival, mert Domi már nagyon elfáradt. Ezt nagyon élvezte! Mindent kipróbáltunk, bár a hangeffektektől nagyon félt. Nem csodálom, én is megijedtem volna. Nagyon ügyesen végig ment, a Hordónál volt kisebb galiba, meg kellett a srácnak állítani, mert Marci nem tudott nekiindulni. Aztán mikor bent volt már rendben ment. 

Amúgy a személyzet - szerintem diákok mind - nagyon ügyeltek a biztonságra, semmi nem indulhatott úgy el, hogy ne ellenőrizték volna egyesével, hogy minden biztonsági öv be van-e kapcsolva, mindenki ott ül, ahol kell - pl. volt, hogy helyet kellett cserélni a gyerekkel - amíg ki nem mentek addig más nem mehetett be... stb. Tehát abszolút biztonságba érezhettük volna magunkat. :D

Nyitástól-zárásig kint voltunk, végig játszottuk az egész napot. A fóbiáim ellenére örülök, hogy kint voltunk és meg tudtam még nekik mutatni A Vidámparkot! A Vidámparkot, melyhez annyi gyerekkori emlék köt. Akármire felültem, biztos végigfutott az agyamon, mikor kisgyerekként - papával nagyon sokszor - voltunk a Vidámparkban. Kár, hogy bezár. Sajnálom, nagyon sajnálom... :(

Új barátnőm: Candy!

Amikor anno lakást néztünk, nekem fontos volt, hogy legyen benne mosogatógép. Volt is, csak mire beköltöztünk a tulaj meggondolta magát, és elvitte. Nem baj, majd lesz. És nem lett.
Múlt héten "bekattantam". Elegem lett, hogy a konyha folyton úgy néz ki, ahogy, hogy másból sem állna a nap, csak mosogatásból, mert már öten vagyunk, rengeteg a mosogatni való, nem férünk a pulton, nem fér a mosogatóba. És nem mellesleg utálok is mosogatni. Józsi is, de ő még mindig többször csinálja, mint én. Egyszerűen sztrájkoltam az örökös mosogatás ellen. 
Egy hétfői napon hazajöttem és közöltem, nekem mosogatógép KELL!!!!! ELÉG! Elkezdtem keresni a neten, kutattam, tanulmányoztam, összehasonlítottam, telefonáltam, érdeklődtem, majd összegeztem. Amit kinéztem az mindent tudott amit szerettem volna, a bajom csak a márkájával volt, számomra ismeretlen. De pont olyan volt, amilyet kerestem. 
Szerdán lementem a Tescoba vásárolni, gondoltam megnézem a mosogatógépeket. 2 fajta volt, abból az egyik Ő! Amit kinéztem a neten. Az eladósrác nagyon segítőkész volt, modta neki is ilyen van, elmondta az előnyeit, hátrányait, mit tud, mit nem. Megkérdeztem, hogy levehető-e a teteje, mert nekem csak úgy fér be, ha leveszem. Szerinte igen! Kolléganője szerint nem. Leszedtük az állványról, nézegeti. Mondom nekik, hogy felhívtam egy műszaki boltot, ahol azt mondták levehető. Nő köti az ebet a karóhoz, hogy biztosan nem vehető le. Ketten mondjuk, hogy de, tuti, ő állítja nem. Előkerül egy csavarhúzó és a Tesco közepén darabokra szedtük a gépet. Mi nyertünk, levehető volt!
Azonnal kértem!!!! Papírok elintézve, modogatógép az enyém!!!! 
Vasárnap szállították házhoz. Úgy vártam a szállítókat, mint kisgyerek a Mikulást. Egész nap az ablakban lógtam. Aztán egyszer csak megérkezett! A konyhát már előző nap kicsit átpakoltuk, rendeztük, takarítottuk. Aztán betettük a helyére, pont be is fért. Már rutinosan kaptam le a tetejét.
Azóta felszabadultam, hihetetlen, hogy mennyi terhet levett a vállamról. Nem is tűnt fel, hogy ennyi időt vesz el az ember életéből a mosogatás. Azóta szinte patyolat tisztaság és rend uralkodik a konyhában. Hogy ezt miért nem léptük meg előbb?

Marci az 1/d-ben, Domi pedig a Süniben

Ez a nap is eljött! Vasárnapig olyan távolinak tűnt, amikor pakoltam össze a táskát, akkor kezdett realizálódni, hogy igen, az én kisfiam iskolás lett! A mégkisebb pedig óvodás!
Borzasztóan izgultam, sokkal jobban, mint ők. 
Beállítottam az órát fél 7-re, fél 7 előtt 1 perccel kipattant a szemem. Kirohantam, csináltam kakaót, elpakoltam a tízórait, majd felébresztettem Marcit. 
A gyerekleosztás az volt, hogy én viszem Marcit a suliba, Józsi pedig Domit az oviba, majd az évnyitó után megyek és leváltom, aztán Józsi hazamehet Bibivel. 
Így hát Marcival el is indultunk az iskolába valamivel 7 után. Negyed 8-ra szerettem volna beérni, hogy lepakolhassunk. A suli szerencsére nagyon közel van, Ez majdnem a házunknál készült és a végében a zöld épület az iskola. 
Büszkén vitte a Keresztanyukájától kapott iskolatáskát a hátán. 
7 óra 10 percre odaértünk. Aztán koppantunk nagyot, közölte a portásnéni, hogy hogy vagy bemegy a gyerek az ügyeletbe, vagy kimegyünk, mert itt most szülő nem tartózkodhat. 
Kimentünk. Fáztunk. Jött az alsós igazgató, nem is értette, hogy miért vagyunk kint? 
Marci egyre közelebb állt hozzám, egyre jobban bújt, egyre könnyesebb volt a szeme. Már a sírás határán volt, de sikerült rá hatnom, így nem törött el a mécses.
Közben jött a többi szülő is, együtt vártuk a nagy kapunyitást. 
Fél 8-kor bemehettünk a terembe. A tankönyvcsomagok az asztalra név szerint ki voltak készítve, mindenkinek meg kellett keresnie a sajátját, majd oda leülni. 
Itt is féltem kicsit, mert Bercivel egymás mellé szerettek volna ülni, de a könyvcsomagok külön padra voltak téve. Marci az első padba ült. Egy kislány ült mellette, szintén sírásra görbült a szája. Erre Marci kihúzta magát! :)Leadtuk a rajz - és technikadobozt, üzenőfüzeteket beszedték, tankönyveket kibontottuk és leellenőriztük. Kiderült, hogy év végén csak az olvasókönyvet és az énekkönyvet kell visszaadni, a többit megtarthatjuk. 

A tanítónő nagyon kedves, fiatal, Marcinak szimpatikus és ez a lényeg. A napközis tanárnénivel most találkoztunk először, ő is aranyos volt, ő tanítja majd a magyart. 
Elrendezés után párokat kellett alkotniuk - mindenkin átgázolva kereste egymást Marci és Berci - és úgy vonultak a tornaterembe az évnyitóra. 

Az órarend gyereknyelven :)

 A műsor aranyos volt, a 2. osztályosok készültek egy kis iskolaváró egyveleggel. Nagyon erősen kellett tartanom magam, hogy ne sírjak. :)
Amikor vége lett, akkor kézenfogva vissza kellett vonulniuk a tanárnénikkel az osztályba.

9-kor lett vége, én meg rohantam Domihoz az oviba, mert neki is az első napja volt. Hiába ismerte az óvónéniket, hiába ismerte az összes gyereket, hiába voltak ott a bölcsis csoporttársai, mire beértek már nem vagánykodott, inkább sírt egy kicsit. 
Amikor odaértem hazaküldtem Józsit Bibivel, én meg megálltam a csoportszoba ajtajában. Direkt nem akartam bemenni, mert Domi jobban szereti, ha nem lát. Ha lát nem érti, hogy miért nem megyünk haza?
Játszott, majd jött Kati hozzám beszélgetni. Aztán kimentünk az udvarra, ott is jól érezte magát, olyannyira, hogy én be is mentem Katival az aulába és mivel a laptop nálam volt, felvettem a tárgyaimat. Aztán 11-kor mondták, hogy menjek nyugodtan haza, fél egyre érjek vissza érte. Így hazajöttem ebédelni, majd vissza Domiért. Szépen ebédelt, nagyon jó kedve volt. Azt mondta holnap is menjünk és akkor ott is alszik. Ez így is lesz, remélem problémamentesen elalszik. :)
Elmentünk Marciért egyre, gyerek sehol nem volt. Elkezdtem összepakolni a cuccait, mikor azt vettem észre, hogy nem is az ő cuccait pakolom. :D Addigra már átültették Berci mellé. 
Éppen ebédeltek, így volt időm összeszedni a könyveit, ünneplőt. Aztán megérkeztek, az első szava az volt, hogy ANYA, NAGYON JÓ VOLT!!!!!
Alig győzték mondani Bercivel az élményeiket. Örülök, hogy ennyire pozitív volt neki az első nap. Már várja a holnapot, hogy megint menjünk. Bepakoltuk a táskáját, tízórai a dobozában, ruhája kikészítve. 
Kezdődik.....