Kálváriám I. része

Hú, hol is kezdjem....?
A szülinapnál! :) Marci 7 éves lett!! Hihetetlen, hogy eltelt 7 év! Megdöbbentő, hogy az én kicsibabám, akinek a születése percről-percre él még bennem mára egy elsős kisfiú, aki fociskártyákat gyűjt, hetente megveteti a Képes Sportot és a mese helyett inkább már meccset néz a tévében.
Természetesen megint megszerveztem neki a bulit. Jöttek a régi ovistársai, és a legjobb barátja, akivel szerencsére osztálytársak lettek. Jó sokan gyűltünk össze. Készültem svédasztallal, volt sok saláta, rántott husi, fasirt, sütemények és finom torta, amit kivételesen nem én sütöttem.
Szerettem volna feltenni képeket a szülinapról, de nem engedi a rendszer. Már 2 napja próbálkozom vele, de nem megy. :( Itt azért vannak képek!
A buli nagyon jól sikerült, jól éreztük magunkat. Örültem, hogy szinte minden meghívott el tudott jönni.

Másnap tartottuk a családi bulit. Illetve tartottuk volna.... Reggel ébredés után elkezdett fájni a derekam. Nagyon. Vettem be gyógyszert, de csak görcsölt a vesém magasságában. Azért elkezdtem készülődni. Józsi kiment a mamáékért a vonathoz, én meg addig itthon feküdtem. Még nem is volt annyira elviselhetetlen a fájdalom, kicsi időre el is múlt, pont mire jöttek a mamáék. Gyorsan leszaladtam Józsi tortájáért. Mert az ő születésnapját is ünnepeltük. Mire visszaértem már megint fájt, annyira, hogy be kellett mennem a szobába lefeküdni. Egyre jobban görcsölt, így felhívtam Rienéket, hogy ha még nem indultak el hát ne is jöjjenek, mert buli lefújva. Katiék már úton voltak, de neki kifejezetten örültem.
Annyira fájt, hogy már sírtam. Józsi kihívta az ügyeletet, akik kb. 2 óra múlva meg is érkeztek. Közölték, szerintük vesekő, kaptam algopyrin-nospa-cerucal szurit. Kértük őket, hogy hagyjanak ott gyógyszert, ha nem múlna a fájdalom. Mivel Kati ápolónő ezért beleegyeztek, hagytak itt ampullát.
Egy kis időre elmúlt a fájdalom. 
Közben kint a nappaliban buliztak, ünnepelték Marcit. Mama hozott minden gyereknek kis tortát, Kati is hozott tortát. Befutott Szilvi - vele nem is találkoztam, mert a fájdalomtól összegörnyedve ültem a wc-ben a földön. Csak ott és úgy volt jó - aztán jött Józsi tesója Zoli is. Tehát kint ettek, ittak, mulatoztak. Egy kis idő múlva egyszer csak jobban lettem. Még aludtam is egy keveset. Addigra a mamáék már elmentek. Kimentem a nappaliba, kicsit enni is sikerült. Mivel nekem van itthon mindenféle kórházi felszerelésem adódott, hogy bekötünk a Katival egy infúziót. Tehát kaptam tőle egy branült, és egy algo-nospa-cerucal infúziót estére. Marha jól nézett ki a lámpára akasztott infúzió. 

Este sikerült elaludni, már örültem, hogy vége, ennyi volt.
Tévedtem. Reggel kezdődött az egész elölről. Gyorsan lefolyattam magamnak egy infúziót, de semmit sem ért. Hívtuk az ügyeletet, ami vicces volt, mert hogy vallod be nekik, hogy magadat infundáltad otthon? Józsi hívta a mentőket, de az ügyeletre kapcsoltak, ahol mondta a nő, hogy kijön, de csak injekciót tud adni. Itt kénytelen voltam megmondani, hogy vénásan már bennem a gyógyszer. Kis hazugsá megengedettnek bizonyult, azt mondtam Kati adta. Mégiscsak jobban hangzik, mint az, hogy én magamnak. Közölték, akkor nem tudnak mit tenni, mivel vénásan már bennem a gyógyszer nem tehetnek mást, sétáljak be az urológiára, mert tuti vesekövem van. Haha, sétáljak be, lábra sem tudok állni. Felhívtam a barátnőmet, hogy jöjjön már át vigyázni Bibire, mert Józsi elkísérne az urológiára. Azonnal jött! Hamar kiderült, hogy esélyem sincs eljutni az urológiára. Újra hívtuk a mentőt, de most Ani beszélt velük. Nem volt se finom, se nőies, de elérte, hogy kijöjjenek. 
Azt beszéltük meg, hogy Józsi itthon marad Bibivel, Ani meg bekísér a kórházba. A mentőben a fájdalomtól majdnem elájultam. 
Amikor odaértünk a sürgősségin leültettek. Mondanom sem kell, nem bírtam ülni. Nagyon fájt. Ani megkérdezte, hogy mivel a mentő hozott nem lehetne-e, hogy valahova lefektetnek, mire a válasz az volt, hogy várjunk a sorunkra, még csak most jöttünk... Már zokogtam a fájdalomtól, közel voltam az ájuláshoz, mikor Ani majdnem rájuk borította az asztalt. 5 perc se kellett és bent voltam. Nagy szerencse, hogy ő jött velem. Bent rögtön kaptam infúziót, 1 óra múlva lett kicsit jobb. 
Kiírtak ultrahangra, hogy megnézzék, tényleg vesekő-e? Felvittek, nézte a nő, de a vesémnél semmilyen eltérés nem volt. Nem volt sem tágulat, sem kő, semmi. Átküldtek a röntgenbe, de ott sem láttak semmit. Volt vérvétel és vizeletvizsgálat, az sem igazolta a vesekövet. Végül felküldtek az urológiára, ahol közölte az urológus, hogy bár sem a vérképem, sem a vizeletem, sem az uh, sem a rtg nem igazolja, de tutira vesekövem van. Ennyi. Kaptam voltarent és elengedtek este 6-kor utamra, boldoguljak ahogy tudok. Ez volt október 14-én.

A következő 2 hét a gyakorlatról szólt. Annak majd szentelek egy külön bejegyzést, mindenesetre eléggé el voltam foglalva, naponta-kétnaponta voltam a szülőszobán. Erről bővebben írok majd később.

Október 31-én éjjel egykor arra ébredtem, hogy megint fáj a derekam. Furcsa érzés, tudtam, hogy kezdődik, ez megint az lesz. Borzasztóan fájt már kettőkor. Halálfélelmem volt, hánytam és sírtam a fájdalomtól. 4-kor felkeltettem Józsit, hogy már nem bírom tovább, hívja az ügyeletet. Beültem egy kád forró vízbe, ott egy kicsit jobb volt. Fél 6-kor ért ki az ügyelet, vénásan azonnal megkaptam az algo-nospa-cerucal szurimat. Jó fejek voltak, megírták a mentős lapot, ha nem javulna az állapotom akkor nem jönnek megint, hívjuk a mentőket. Sajnos így lett. Hívtuk őket, mert kicsit sem lettem jobban. Álmos voltam, fáradt, hánytam a fájdalomtól. 
Kijött a mentő - több, mint 2 órát vártunk rá - majd közölték, hogy menjek le. Mondtuk negatív, jöjjenek fel, mert nem bírok lemenni. Feljöttek. A kocsi üres volt, nem is értem, hogy miért nem volt ez tök alap, hogy feljönnek? 
Bevittek megint a sürgősségire. Amin meglepődtem, hogy azonnal behívtak. Szúrtak branült - most nem volt :D - vettek csomó vért, majd kikérdeztek. Elmondtam az előző esetet, megint megállapította az ember, hogy ez biza tuti vesekő. Kaptam infúziót és fájdalomcsillapítót, de nem nagyon akart hatni. Közben felvittek megint uh-ra és rtg-re. Uh-n nem láttak eltérést a vesémnél, de a kismedencémben láttak "valami nem odavaló meszes képletet", nem tudják mi az, szerintük kéne egy CT. 
Mivel urológus közölte ez nem vesekő, ezért elküldtek a nőgyógyászatra, de ő is javasolta a CT-t. 
Nőgyógyászati uh-n közölte a nő, hogy minden rendben van, a vizsgálat után meg a fickó, hogy nem nőgyógyászati probléma. És ezt itt jegezzétek nagyon meg, később még elő jön! Szerintük vesekő, még egyszer hangsúlyozta, nem nőgyógyászati!
Visszaküldtek a sürgősségire. Folyamatosan fájt, sírtam, beszélni sem tudtam. Kértem fájdalomcsillapítót, de süket fülekre találtam. Végül kaptam valami morfin származékot, attól egy órát talán tudtam aludni. Aztán közölték este 7-kor, hogy agyő, mehetek haza. Kérdeztem, hogy CT nem lesz? A válasz az volt, hogy akut betegellátásban nem csinálnak CT-t... Menjek haza, aztán majd el a háziorvoshoz és majd a háziorvos beutal CT-re, nem úgy van ám, hogy csak úgy én mehetek bármikor. Mivel nem vagyok életveszélyben és nem tudják mi a bajom ezért osztályra sem tudnak rakni, mert hova, ezért menjek haza. Vagy megoldom, hogy értem jöjjenek, vagy 6 órát kell várnom betegszállítóra. Persze ha fizetek akkor jön az hamarabb is....
Még szerencse, hogy vannak barátaim! 
Hazahoztak, itthon vettem be gyógyszert és aludtam. Már hulla fáradt voltam. A görcsös fájdalom a derekamnál múlt, de lent a petefészkem környékén és a húgyhólyagom táján nagyon fájt. 
Másnap - nov. 1-jén - csak feküdtem egész nap. 2-án mennem kellett volna gyakorlatra, de nem bírtam. Csak feküdtem. Így volt ez egész hétvégén.

November 3-án vasárnap megünnepeltük Bibit. Józsi sütött neki tortát, megkapta az ajándékait, de én még mindig csak feküdni tudtam, mert annyira görcsöltem. De legalább már nem hánytam, igaz nem is ettem 31-e óta semmit. 

November 4-én (Bibi szülinapja) valami hirtelen felindulásból úgy gondoltam, hogy bemegyek a Klinikára. Felhívtam egy barátnőmet és kérdeztem, hogy bent van-e a doktornő, akihez néha kérdéseket szoktam intézni? Mondta igen, ki van írva. Elkészültem, elindultam. Már az első emeleten voltam, mikor látom, hogy több nem fogadott hívásom van. Doktornő beteg. Ott álltam és azon gondolkoztam visszaforduljak, vagy menjek. Mentem. Hatalmas szerencsémre. Kértem, hogy keressen valakit mire beérek, mert valami nagyon nem jó. 
Bebuszoztam. Megkerestem a barátnőmet, majd ő elvitt a másik doktornőhöz. Nagyon örültem, hogy ő bent volt, már ismertük egymást. Azonnal felvette az előzményeket. Megvizsgált és mondta, hogy már tapintásra sem stimmel valami (de hiszen mint tudjuk megállapították a másik kórházban, hogy nincs nőgyógyászati problémám!) Elmentünk az ultrahangba, meg kaptam papírokat a laborba. 
Az uh-n már látszott, hogy valami nagyon nem oké. Egy kb. 10 cm-s valami" van a méhem mellett, de hogy mi ez azt egyelőre még nem tudják. Egy biztos, az oda nem való! 
Felmentem vérvételre, ott már sírtam. Sírtam, mert a lányom első szülinapja volt, amin én nem lehetek vele. Tudom, hogy ő ezt még nem érti, de nekem fájt nagyon. És nem tudtam, hogy mi bajom van, sőt, senki sem tudta, hogy mi bajom van, ezért féltem nagyon. Féltem, hogy nem lehetek a lányommal az első születésnapján és féltem, hogy a másodikon esetleg már nem lehetek vele, hiszen ki tudja mi az a csomó bennem?
Mindenki próbált vigasztalni, de vigasztalhatatlan voltam. 
A vérvétel után volt még egy uh, de még nem lettünk okosabbak. Átküldtek a transzplantációs klinikára - ott van a sebészet - mert el kellett dönteni, hogy sebészeti, vagy nőgyógyászati az eset? 
Mindenesetre a doktornő közölte, haza biztos nem megyek. Ha a sebészeten végeztem menjek vissza és felvesz osztályra. 
Átmentem a sebészetre. Ott azonnal behívtak, nézegették a leletemet. Addigra megérkezett a crp-m (gyulladás kimutatása vérből) eredménye. Kb. 0-5 között normális, van ahol 10-ig elfogadott. Nekem 103 volt! 
Azonnal elküldtek ott is uh-ra és rtg-be. A rtg-ben gyorsan végeztem, az uh már tovább tartott. Egy nagy teremben feküdtem egy hideg asztalon félhomályban. Félelmetes volt! Az ultrahangos nő viszont nagyon kedves! Nézegette, hogy mi lehet az a "valami", de nem nagyon jöttek rá. Attól féltek, ha levegő van benne, akkor valamelyik belső szervem perforált. Ez volt szerintük a legrosszabb verzió. 
Közölték, hogy kell egy CT. Ők csinálnak akut orvosi llátásban is és nem értették, hogy a másik kórház miért nem csinálta meg? Hiszen ha kell akkor használni kell!
Átkísértek, nagyon féltem, remegtem. 
Bent egy kedves tetovált fiú szúrt egy branült. Reszkettem. Végig velem volt, mondta mi történik, beszélt, bátorított, megfogta a kezem. Kb. 10 percig tartott a vizsgálat - kontrasztanyagos ct volt.
Mosolyogva jött ki az ultrahangos doktornő és közölte nincs benne levegő, így nem perforált a bél, ahogy először gondolták. Megszületett a diagnózis, rájöttek mi bajom van! Dermoid ciszta!
Mivel akut sebészeti ellátást akkor ott nem igényelt, így visszaküldtek a nőgyógyászatra. 
Visszaérve hívtam a doktornőt, aki fel akart venni az osztályra, de nem volt hely. Azonnal kaptam antibiotikumot. 
Hazaengedtek, de másnap reggel csomaggal a felvételen kellett jelentkeznem. 
Innen folytatom.....