Mikulás (buli)

Céges Mikulásbulira vittük a gyerekeket! Idén a Mini Cityben tartották. Le kellett adni a gyerekek névsorát és életkorát.
Délután korán mentem a fiúkért, mert 5-kor kezdődött. Nagy izgalom volt. Még sosem voltunk a Mini Cityben. Itt egész estét korlátlan játékidő volt, közben meg jött a Mikulás. Volt étel-ital, sütemény. Nagyon kitettek magukért a cégnél, köszönet érte, mert a gyerekek a mai napig erről beszélnek.
Itt meg meséljenek a képek:

A legnépszerűbb a miniTesco volt, alig akartak onnan kijönni. Szerencsére az igazi Tesco is bevezette a kicsi bevásárló kocsikat, így már a vásárlás is élmény nekik.

 Kis műsorvezetők

 Dr. Nagy Marcell és Dr. Nagy Domonkos

 Nem tudom miért kerültek végül a rács mögé... :D

 Minibűnöző :)

 Épül a ház

 Megérkezett a Mikulás!!! Nagyon várták, de aztán elszállt a bátorságuk. :)

 Még Bibi volt a legbátrabb. 

 Nagyon igényes csomagokat kaptak. Volt benne Milka szaloncukor, gyümölcs, Mikuláscsoki, az egész piciknek Bogyó vagy Babóca figura, nagyobbaknak Bogyó és Babóca hangoskönyv és matrica, még nagyobbaknak pedig Croodék DVD.

 A sok csoki és cukor után a helyes fogápolás. :)

 és egy kis frizuraigazítás

Azért nálunk is járt itthon a Mikulás! 

3 kicsi csizmácska

 húúúúúúú

 csak bontanak....

 ....és bontanak.....

 ....és bontanak.

 És az első igazi Mikulás öröm! :)

 "Az ott az enyém?"

Visszatérés megint

Megpróbálom, bár nagyon nehéz újra felvenni a fonalat. Annyi minden történt és már a felére sem emlékszem. 
Próbálom folytatni ott, ahol abba hagytam.

Ugye ott tartottam, hogy reggel csomaggal kellett jelentkeznem. Szerencsére Kati éjszakás volt, így megvárt. Segített elintézni a felvételt, majd felmentünk az osztályra. Azonnal kaptam is ágyat és átöltözés előtt még egy antibiotikumot is, mert az a tuti, ha gyorsan lefolyik. Aztán átöltöztem. Utána elküldtek EKG-ra meg röntgenre -ahol már voltam, így nem mentem, mondtam keressék meg a rendszerben, mert ott van. Eseménytelen napok következtek, szobatársak jöttek-mentek, csak én voltam örök. 
A héten volt még egy aneszteziológiai konzílium is, ott mondtam, hogy én jobban szeretném ezt az egész dolgoz EDA-ban, mire konkrétan kiröhögtek. Aztán alkudoztam, hogy altatás előtt kaphatnék-e egy altatót, mert rettenetesen félek. Itt mosolygott. Én kevésbé. 
Hétvégére kikönyörögtem, hogy engedjenek kicsit haza. Mehettem, de csak szigorú fekvéssel és péntek este haza, vasárnap du. vissza. 
15 óra körül kellett visszatérnem a Klinikára. Én voltam az első. Kérdeztem, hogy ki fog műteni, de még nem tudták. Se azt, hogy ki műt, se azt, hogy hányadik leszek. 
Előkészítettek, aztán mehettem a szobámba. Tök egyedül voltam. Nem volt szobatársam. Kértem, ha jön valaki tegyék mellém, mert borzasztó, hogy nincs kihez szólni. De nem jött senki. Kaptam éjszakára egy nyugtatót, éjfél körül elaludtam. 
Nov. 11-én reggel 6-kor keltettek, hogy készülődjek, bár csak a 3. leszek, de bármi történhet. 
A Klinikán mindenki nagyon rendes volt vele, több osztályról is meglátogattak, még a főnővérek is benéztek, hogy hogy vagyok. Nagyon jól esett. 
9 körül Kati hívott, hogy elmarad a 2. műtét, kapjam be az altatómat - mert hogy kaptam, az anesztes jó fej volt és kiírta! :) - mert nemsokára én következem. Bekaptam. Nem hatott. Fél 12-kor jöttek, hogy menni kell, én jövök. Iszonyatosan féltem, remegtem. Bementem az intenzívre, odaadtam a cuccomat a Katinak és a telefonom, hogy majd hívja Józsit. Besétáltam a műtőbe. Itt már teljesen kész voltam, már nem is fájt semmim, menekülni akartam. Lefeküdtem a műtő"asztalra". A hangulat amúgy nagyon jó volt, mindenki kedves volt, nevettek, próbálták oldani a feszültségemet. Nem ment nekik. Kaptam még nyugtatót és mondták, hogy mindjárt elalszom. Mondtam, hogy kizárt, hogy el tudjon altatni, nem vagyok álmos, ideges vagyok nagyon és félek és egyébként is, tuti nem fog tudni elaltatni. Csak mosolygott és mondta, hogy mindjárt aludni fogok én meg csak hajtogattam, hogy nem, nem fogok. Majd a következő pillanatban elaludtam. :D
14 órakor volt vége a műtétnek, én 14:30 körül tértem magamhoz az intenzíven. Állítólag addig is beszéltem. :D 
Jött a doki, mondta, hogy laparoscoppal nem ment, mert a ciszta nagyobb volt, így kicsit vágni is kellett. Oké, gondoltam én, nem is látszik, hogy nagyot vágtak volna, picit nagyobb a ragasztás. 
Volt egy 10cm-s dermoid cisztám, ami beletekeredett a petevezetékembe és szétroncsolta a petefészket a bal oldalon. Így onnan mindent kiszedtek. 40 perc helyett 2 órán át műtöttek.
17-kor fel kellett kelnem. Alkudoztam, hogy először szabadítsanak meg a katétertől, mondták, majd ha felállok. De addig nem voltam hajlandó felállni. Én nyertem. :) Aztán el kellett menni a csapig megmosakodni. Na itt kértem egy széket és nyújtottam a karomat, hogy azonnal gyógyszert, mert olyan hányingerem lett. Mondták, hogy feküdjek vissza, de mondtam nincs az a pénz, amiért én visszamennék az intenzíves ágyamra, meg ha már felkeltem, menjünk a szobámba vissza. Pont jött Józsi is. 
Volt egy jó kis drainem, ami kicsit megnehezítette a mozgásomat.
Aztán jött a vizit este, ahol is közölték - a felét eddig is tudtam -, hogy vágni kellett, mert nem fért ki a ciszta, és a scope helyét meg kellett nagyobbítani. 10 centivel! MIVAN? Én meg itt "ugrálok", mert azt hittem csak scope-om volt. Fájt is nagyon, de gondoltam a kis vágás miatt. Hát nem kis vágás. Pedig a ragasztás nem tűnt nagynak. 
Mondták, hogy másnap kiveszik a draint. Jött a másnap, de draint senki nem vett ki. Este szóltam a váltásnál, hogy valakit kerítsenek, mert én még egy éjszakát nem bírok így, valaki szedje ki. Én is kiszedem, csak valami történjen. Már megfenyegettem, hogy ráfekszem a nővérhívóra és le nem szállok, amíg nem kerít valakit.
Hajnali 1-kor sikerült, a Klinika kétbalkezes-kétballábas dokiját megtalálni Már nincs ott. Szerencsére. Kivette a draint. Úgy fájt, hogy szabályosan leizzadtam, kaptam új ruhát és egy altatót is. Azért megkönnyebbülés volt. Hajnali 7-kor jöttek, volt vizit, majd közölték, pakolhatok és mehetek. Mit mehetek, menjek, mert az ágyamra már kint várnak. Szuper. 6 órája még drain volt bennem, most meg csomagoljak és húzás van. 
Szerencsére készültünk, Kati jött segíteni, elpakoltunk, majd jöttek értem. 10 napot töltöttem bent. De legalább vége lett a hónapok óta tartó szenvedésemnek!
Itthon szerencsére minden rendben volt, mama vigyázott Bibire ezalatt az idő alatt. Többször is hoztak nekünk ételt Erikáék - borzasztó hálás vagyok nekik, ők fuvaroztak és Balázs, nélkülük nem tudom hogy oldottam volna meg!
Sok finomsággal láttak el, amíg itthon voltam. A varratokat egy hét múlva szedték ki. 10 nappal a műtét után meg újra a szülőszobán voltam! 


Kép, csak erős idegzetűeknek!!!! Ez egy szép és lájtos verzió...

Találkozunk az Új Évben! :)

Súlyos pótolni valókkal  jövök majd az új esztendőben. Addig sajnos nem tudok. 
De amik nem maradhatnak ki a vizsgaidőszak után (ha ügyes vagyok jan. 9., ha nem akkor 16.):

• a műtét
• Domi  és Regina szülinapi bulija
• a Mikulásünnepség
• a Mikulás nálunk
• Karácsony
• Szilveszter (megelőlegezve :) )

Addig is mindenkinek kívánok utólag is NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT ÉS SIKEREKBEN GAZDAG ÚJ ÉVET! 

Kálváriám I. része

Hú, hol is kezdjem....?
A szülinapnál! :) Marci 7 éves lett!! Hihetetlen, hogy eltelt 7 év! Megdöbbentő, hogy az én kicsibabám, akinek a születése percről-percre él még bennem mára egy elsős kisfiú, aki fociskártyákat gyűjt, hetente megveteti a Képes Sportot és a mese helyett inkább már meccset néz a tévében.
Természetesen megint megszerveztem neki a bulit. Jöttek a régi ovistársai, és a legjobb barátja, akivel szerencsére osztálytársak lettek. Jó sokan gyűltünk össze. Készültem svédasztallal, volt sok saláta, rántott husi, fasirt, sütemények és finom torta, amit kivételesen nem én sütöttem.
Szerettem volna feltenni képeket a szülinapról, de nem engedi a rendszer. Már 2 napja próbálkozom vele, de nem megy. :( Itt azért vannak képek!
A buli nagyon jól sikerült, jól éreztük magunkat. Örültem, hogy szinte minden meghívott el tudott jönni.

Másnap tartottuk a családi bulit. Illetve tartottuk volna.... Reggel ébredés után elkezdett fájni a derekam. Nagyon. Vettem be gyógyszert, de csak görcsölt a vesém magasságában. Azért elkezdtem készülődni. Józsi kiment a mamáékért a vonathoz, én meg addig itthon feküdtem. Még nem is volt annyira elviselhetetlen a fájdalom, kicsi időre el is múlt, pont mire jöttek a mamáék. Gyorsan leszaladtam Józsi tortájáért. Mert az ő születésnapját is ünnepeltük. Mire visszaértem már megint fájt, annyira, hogy be kellett mennem a szobába lefeküdni. Egyre jobban görcsölt, így felhívtam Rienéket, hogy ha még nem indultak el hát ne is jöjjenek, mert buli lefújva. Katiék már úton voltak, de neki kifejezetten örültem.
Annyira fájt, hogy már sírtam. Józsi kihívta az ügyeletet, akik kb. 2 óra múlva meg is érkeztek. Közölték, szerintük vesekő, kaptam algopyrin-nospa-cerucal szurit. Kértük őket, hogy hagyjanak ott gyógyszert, ha nem múlna a fájdalom. Mivel Kati ápolónő ezért beleegyeztek, hagytak itt ampullát.
Egy kis időre elmúlt a fájdalom. 
Közben kint a nappaliban buliztak, ünnepelték Marcit. Mama hozott minden gyereknek kis tortát, Kati is hozott tortát. Befutott Szilvi - vele nem is találkoztam, mert a fájdalomtól összegörnyedve ültem a wc-ben a földön. Csak ott és úgy volt jó - aztán jött Józsi tesója Zoli is. Tehát kint ettek, ittak, mulatoztak. Egy kis idő múlva egyszer csak jobban lettem. Még aludtam is egy keveset. Addigra a mamáék már elmentek. Kimentem a nappaliba, kicsit enni is sikerült. Mivel nekem van itthon mindenféle kórházi felszerelésem adódott, hogy bekötünk a Katival egy infúziót. Tehát kaptam tőle egy branült, és egy algo-nospa-cerucal infúziót estére. Marha jól nézett ki a lámpára akasztott infúzió. 

Este sikerült elaludni, már örültem, hogy vége, ennyi volt.
Tévedtem. Reggel kezdődött az egész elölről. Gyorsan lefolyattam magamnak egy infúziót, de semmit sem ért. Hívtuk az ügyeletet, ami vicces volt, mert hogy vallod be nekik, hogy magadat infundáltad otthon? Józsi hívta a mentőket, de az ügyeletre kapcsoltak, ahol mondta a nő, hogy kijön, de csak injekciót tud adni. Itt kénytelen voltam megmondani, hogy vénásan már bennem a gyógyszer. Kis hazugsá megengedettnek bizonyult, azt mondtam Kati adta. Mégiscsak jobban hangzik, mint az, hogy én magamnak. Közölték, akkor nem tudnak mit tenni, mivel vénásan már bennem a gyógyszer nem tehetnek mást, sétáljak be az urológiára, mert tuti vesekövem van. Haha, sétáljak be, lábra sem tudok állni. Felhívtam a barátnőmet, hogy jöjjön már át vigyázni Bibire, mert Józsi elkísérne az urológiára. Azonnal jött! Hamar kiderült, hogy esélyem sincs eljutni az urológiára. Újra hívtuk a mentőt, de most Ani beszélt velük. Nem volt se finom, se nőies, de elérte, hogy kijöjjenek. 
Azt beszéltük meg, hogy Józsi itthon marad Bibivel, Ani meg bekísér a kórházba. A mentőben a fájdalomtól majdnem elájultam. 
Amikor odaértünk a sürgősségin leültettek. Mondanom sem kell, nem bírtam ülni. Nagyon fájt. Ani megkérdezte, hogy mivel a mentő hozott nem lehetne-e, hogy valahova lefektetnek, mire a válasz az volt, hogy várjunk a sorunkra, még csak most jöttünk... Már zokogtam a fájdalomtól, közel voltam az ájuláshoz, mikor Ani majdnem rájuk borította az asztalt. 5 perc se kellett és bent voltam. Nagy szerencse, hogy ő jött velem. Bent rögtön kaptam infúziót, 1 óra múlva lett kicsit jobb. 
Kiírtak ultrahangra, hogy megnézzék, tényleg vesekő-e? Felvittek, nézte a nő, de a vesémnél semmilyen eltérés nem volt. Nem volt sem tágulat, sem kő, semmi. Átküldtek a röntgenbe, de ott sem láttak semmit. Volt vérvétel és vizeletvizsgálat, az sem igazolta a vesekövet. Végül felküldtek az urológiára, ahol közölte az urológus, hogy bár sem a vérképem, sem a vizeletem, sem az uh, sem a rtg nem igazolja, de tutira vesekövem van. Ennyi. Kaptam voltarent és elengedtek este 6-kor utamra, boldoguljak ahogy tudok. Ez volt október 14-én.

A következő 2 hét a gyakorlatról szólt. Annak majd szentelek egy külön bejegyzést, mindenesetre eléggé el voltam foglalva, naponta-kétnaponta voltam a szülőszobán. Erről bővebben írok majd később.

Október 31-én éjjel egykor arra ébredtem, hogy megint fáj a derekam. Furcsa érzés, tudtam, hogy kezdődik, ez megint az lesz. Borzasztóan fájt már kettőkor. Halálfélelmem volt, hánytam és sírtam a fájdalomtól. 4-kor felkeltettem Józsit, hogy már nem bírom tovább, hívja az ügyeletet. Beültem egy kád forró vízbe, ott egy kicsit jobb volt. Fél 6-kor ért ki az ügyelet, vénásan azonnal megkaptam az algo-nospa-cerucal szurimat. Jó fejek voltak, megírták a mentős lapot, ha nem javulna az állapotom akkor nem jönnek megint, hívjuk a mentőket. Sajnos így lett. Hívtuk őket, mert kicsit sem lettem jobban. Álmos voltam, fáradt, hánytam a fájdalomtól. 
Kijött a mentő - több, mint 2 órát vártunk rá - majd közölték, hogy menjek le. Mondtuk negatív, jöjjenek fel, mert nem bírok lemenni. Feljöttek. A kocsi üres volt, nem is értem, hogy miért nem volt ez tök alap, hogy feljönnek? 
Bevittek megint a sürgősségire. Amin meglepődtem, hogy azonnal behívtak. Szúrtak branült - most nem volt :D - vettek csomó vért, majd kikérdeztek. Elmondtam az előző esetet, megint megállapította az ember, hogy ez biza tuti vesekő. Kaptam infúziót és fájdalomcsillapítót, de nem nagyon akart hatni. Közben felvittek megint uh-ra és rtg-re. Uh-n nem láttak eltérést a vesémnél, de a kismedencémben láttak "valami nem odavaló meszes képletet", nem tudják mi az, szerintük kéne egy CT. 
Mivel urológus közölte ez nem vesekő, ezért elküldtek a nőgyógyászatra, de ő is javasolta a CT-t. 
Nőgyógyászati uh-n közölte a nő, hogy minden rendben van, a vizsgálat után meg a fickó, hogy nem nőgyógyászati probléma. És ezt itt jegezzétek nagyon meg, később még elő jön! Szerintük vesekő, még egyszer hangsúlyozta, nem nőgyógyászati!
Visszaküldtek a sürgősségire. Folyamatosan fájt, sírtam, beszélni sem tudtam. Kértem fájdalomcsillapítót, de süket fülekre találtam. Végül kaptam valami morfin származékot, attól egy órát talán tudtam aludni. Aztán közölték este 7-kor, hogy agyő, mehetek haza. Kérdeztem, hogy CT nem lesz? A válasz az volt, hogy akut betegellátásban nem csinálnak CT-t... Menjek haza, aztán majd el a háziorvoshoz és majd a háziorvos beutal CT-re, nem úgy van ám, hogy csak úgy én mehetek bármikor. Mivel nem vagyok életveszélyben és nem tudják mi a bajom ezért osztályra sem tudnak rakni, mert hova, ezért menjek haza. Vagy megoldom, hogy értem jöjjenek, vagy 6 órát kell várnom betegszállítóra. Persze ha fizetek akkor jön az hamarabb is....
Még szerencse, hogy vannak barátaim! 
Hazahoztak, itthon vettem be gyógyszert és aludtam. Már hulla fáradt voltam. A görcsös fájdalom a derekamnál múlt, de lent a petefészkem környékén és a húgyhólyagom táján nagyon fájt. 
Másnap - nov. 1-jén - csak feküdtem egész nap. 2-án mennem kellett volna gyakorlatra, de nem bírtam. Csak feküdtem. Így volt ez egész hétvégén.

November 3-án vasárnap megünnepeltük Bibit. Józsi sütött neki tortát, megkapta az ajándékait, de én még mindig csak feküdni tudtam, mert annyira görcsöltem. De legalább már nem hánytam, igaz nem is ettem 31-e óta semmit. 

November 4-én (Bibi szülinapja) valami hirtelen felindulásból úgy gondoltam, hogy bemegyek a Klinikára. Felhívtam egy barátnőmet és kérdeztem, hogy bent van-e a doktornő, akihez néha kérdéseket szoktam intézni? Mondta igen, ki van írva. Elkészültem, elindultam. Már az első emeleten voltam, mikor látom, hogy több nem fogadott hívásom van. Doktornő beteg. Ott álltam és azon gondolkoztam visszaforduljak, vagy menjek. Mentem. Hatalmas szerencsémre. Kértem, hogy keressen valakit mire beérek, mert valami nagyon nem jó. 
Bebuszoztam. Megkerestem a barátnőmet, majd ő elvitt a másik doktornőhöz. Nagyon örültem, hogy ő bent volt, már ismertük egymást. Azonnal felvette az előzményeket. Megvizsgált és mondta, hogy már tapintásra sem stimmel valami (de hiszen mint tudjuk megállapították a másik kórházban, hogy nincs nőgyógyászati problémám!) Elmentünk az ultrahangba, meg kaptam papírokat a laborba. 
Az uh-n már látszott, hogy valami nagyon nem oké. Egy kb. 10 cm-s valami" van a méhem mellett, de hogy mi ez azt egyelőre még nem tudják. Egy biztos, az oda nem való! 
Felmentem vérvételre, ott már sírtam. Sírtam, mert a lányom első szülinapja volt, amin én nem lehetek vele. Tudom, hogy ő ezt még nem érti, de nekem fájt nagyon. És nem tudtam, hogy mi bajom van, sőt, senki sem tudta, hogy mi bajom van, ezért féltem nagyon. Féltem, hogy nem lehetek a lányommal az első születésnapján és féltem, hogy a másodikon esetleg már nem lehetek vele, hiszen ki tudja mi az a csomó bennem?
Mindenki próbált vigasztalni, de vigasztalhatatlan voltam. 
A vérvétel után volt még egy uh, de még nem lettünk okosabbak. Átküldtek a transzplantációs klinikára - ott van a sebészet - mert el kellett dönteni, hogy sebészeti, vagy nőgyógyászati az eset? 
Mindenesetre a doktornő közölte, haza biztos nem megyek. Ha a sebészeten végeztem menjek vissza és felvesz osztályra. 
Átmentem a sebészetre. Ott azonnal behívtak, nézegették a leletemet. Addigra megérkezett a crp-m (gyulladás kimutatása vérből) eredménye. Kb. 0-5 között normális, van ahol 10-ig elfogadott. Nekem 103 volt! 
Azonnal elküldtek ott is uh-ra és rtg-be. A rtg-ben gyorsan végeztem, az uh már tovább tartott. Egy nagy teremben feküdtem egy hideg asztalon félhomályban. Félelmetes volt! Az ultrahangos nő viszont nagyon kedves! Nézegette, hogy mi lehet az a "valami", de nem nagyon jöttek rá. Attól féltek, ha levegő van benne, akkor valamelyik belső szervem perforált. Ez volt szerintük a legrosszabb verzió. 
Közölték, hogy kell egy CT. Ők csinálnak akut orvosi llátásban is és nem értették, hogy a másik kórház miért nem csinálta meg? Hiszen ha kell akkor használni kell!
Átkísértek, nagyon féltem, remegtem. 
Bent egy kedves tetovált fiú szúrt egy branült. Reszkettem. Végig velem volt, mondta mi történik, beszélt, bátorított, megfogta a kezem. Kb. 10 percig tartott a vizsgálat - kontrasztanyagos ct volt.
Mosolyogva jött ki az ultrahangos doktornő és közölte nincs benne levegő, így nem perforált a bél, ahogy először gondolták. Megszületett a diagnózis, rájöttek mi bajom van! Dermoid ciszta!
Mivel akut sebészeti ellátást akkor ott nem igényelt, így visszaküldtek a nőgyógyászatra. 
Visszaérve hívtam a doktornőt, aki fel akart venni az osztályra, de nem volt hely. Azonnal kaptam antibiotikumot. 
Hazaengedtek, de másnap reggel csomaggal a felvételen kellett jelentkeznem. 
Innen folytatom.....

Visszatérés

Rég írtam, rég volt energiám gép elé ülni. Van mit pótolni. Lassan jövök, és elmesélek mindent.
Valószínűleg egy bejegyzésben lesz Marci 7. szülinapja, Bibi első szülinapja és az én műtétem, mert sajnos gyorsan és hirtelen történt minden. Elkezdem írni, majd jövök, ha kész!

Vidámpark - avagy minek iszik, aki nem bírja?!

Na, szóval történt az, hogy vettünk Vidámpark kuponokat még júliusban, hogy mielőtt bezárna még elmehessünk. A gyerekek még sosem voltak a budapestiben, csak a debreceniben. Józsi is és én is kb. 20 éve nem voltunk. Így elhatároztuk, hogy - mintegy megünnepelve, hogy milyen ügyesen kezdték a sulit meg az ovit - elmegyünk. 
Ma volt a napja. Emlékeim még voltak róla, bár nagyon nem ilyenek. Azért 20 év az 20 év na! És az is más, ha én vagyok a gyerek és az is, ha nekem vannak gyerekeim!
Fél 11 körül kiértünk a Vidámparkba. Eszméletlen sor állt - mint később megtudtam 10-13 között 3500 ember ment be! - de hősiesen vártunk. Kb. 20 per után be is jutottunk, kezdődhet a móka, gondoltam én!
Én, aki klausztrofóbiás és kegyetlenül tériszonyos lett az utóbbi 20 évben. Mint kiderült nekem még a gyerekvidámpark is komoly kihívást jelentett. Rém kínos, mikor te sírva "vigadsz", miközben az 5 éves valóban jól érzi magát és a szeme sem rezdül. Én meg majdnem sírok, de erre később.

Na bejutottunk. Első utunk a dodgemhez vezetett. Itt még nem is volt sor. Első körben én mentem Marcival, másodikban Józsi ment Domival. Tök jó volt, nagyon élvezték! Ez a felnőtt dodgem, ezt nem vezethették, de volt gyerek is, az volt igazán az ő pályájuk. 
A biztonságra mindenhol nagyon ügyeltek. Már itt is látszott, nagyon betartották, hogy pl. 10 éves korig csak felnőtt vezethet, gyereknek volt biztonsági öv...

Dodgem után a körhintához mentünk. Emlékszem, imádtam a lovon ülni, Marcinak is javasoltam, de nem akart. Domi sem. Én igen, de az baromi hülyén nézett volna ki, így beültünk a hintóba. Mindegy, ott még úgysem ültem. 
Innen mentünk a kis dodgemhez, amit már ők is vezethettek egyedül. zt élvezték a legjobban, többször is sorba kellett állnunk. Taktikát váltottunk, amíg ők dodgemeztek, én már beálltam a Barlangvasút sorába.

Gondoltam de jó lesz, gyerekként is élveztem, János vitéz meg minden! Én ide bemegyek. Arra nem gondoltam - illetve igen, de reméltem nem jön elő - hogy klausztrofóbiás vagyok, de nagyon. A barlang bejáratánál még nem volt gondom, beszálltunk a nagy sárkányba, majd elindultunk befelé, a barlang gyomrába. Ők hallgatták a mesét, élvezték nagyon, én meg lélegzetvisszafojtva próbáltam nem pánikolni és csak valami szépre gondolni. Hát nem Kukorica Jancsi volt az, alig vártam, hogy kijussunk végre!

Mondjuk én úgy emlékeztem, hogy elmondják az egészet, az marha nagy csalódás volt, hogy kb. minden 4-5. versszakot mondja csak. 

 Innen a Kukacvonathoz mentünk. Gondoltam ez a nekem való, gyerekhullámvasút! Hogy én mekkorát tévedtem! Felültünk a fiúkkal, Domi velem, Marci mögénk. És indult a kukac. Aha, az alagútba felfelé, majd ki a semmiba - irtó magasnak tűnt, oldalt semmi - aztán bedől, hullámzik, gyorsít és mindezt 2x! Marci elkezdett sírni, hogy ez nem jó. Szívem szerint én is ezt csináltam volna, amikor fent kiment a semmibe majdnem elsírtam magam. Iszonyatosan szorítottam Domit, aki csak röhögött és sikítozott. Aztán Marci a második körre jobban lett, már nem akart kiszállni és elkezdte élvezni, én meg alig vártam, hogy vége legyen, nagyon utáltam. Előttem egy kb. 8-10 éves forma gyerek ült, mögöttünk olyan 4 évesek, mindegyik élvezte, csak engem vert ki a víz.

Mikor végeztünk messziről megcsodáltam a sok felnőtt játékot és rájöttem ez nem az én világom. Kitaláltam, hogy Józsinak is legyen már jó, menjünk a Hullámvasúthoz. Marci közölte, ő oda nem, mondtam ne aggódjon, én sem! Domi viszont mondta, hogy ő igen és felmegy apával. Gondoltam miért ne, hiszen max. 40 km/h a gyorsasága és a kukacot is csak ő élvezte.  Fel is mentek. Aztán fent kiderült, hogy ezt a Hullámvasútat már közel sem szereti annyira, pont úgy viselkedett, mint én 27 évvel ezelőtt. Nem kell részleteznem... De azért hős volt, ő legalább nem próbált meg kiszállni, mint én anno. Azért Józsinak sem volt őszinte a mosolya, mikor lejött. Én nézni se bírtam. 

 Addig beálltunk a Mesecsónak sorába. Röpke 40 perc, és már be is jutottunk.

 Itt jött a második gondom: már megint a klausztrofóbia. Beültünk a csónakba, elindultunk. Dominak sem tetszett annyira, de Marcinak nagyon. Domival egymás kezét szorítottuk - inkább én az övét, de nagyon - Marci meg mindig mondta elöl, hogy milyen meserészlet jön. Én meg csak arra bírtam gondolni, hogy a barlang szűk, alattunk víz, fejem felett barlang és hullámvasút, és tuti most lesz egy földrengés, vagy összeomlik a barlang és mind meghalunk. Próbáltam leplezni félelmemet, de ez a 2 perc igen hosszú óráknak tűnt!

 Innen elmentünk a lézerdodgemhez. Az nagyon nagy poén, nem csak dodgem, hanem pontokat kell gyűjteni, csapat van. Józsi bement Domival, addig mi is beálltunk a sorba, majd mi mentünk Marcival. Nyertünk! :) A zöld jeleken kellett áthajtani, én vezettem, Marci navigált, jó párost alkottunk. 

Onnan elmentünk gyerekkori kedvencemhez, a Kanyargóhoz. (Meglepően sok dolognál gondoltam azt, hogy én ezt gyerekként szerettem...) Ezt valóban! Domit is rábeszéltem, a Hullámvasút-sokkon már túl volt, bevállalta. Megjegyzem ő volt a legbevállalósabb! Itt is legalább 20 perc sorban állás, de megérte, ezt tényleg szerettük! :)

Az Óriáskerék rémálom volt mind a négyünknek, így csak a tövéből csodáltuk meg. Számomra már az is bátor és vakmerő, aki ezt választja. Nem is beszélek a T-rex-ről, a Flying circus-ról, Ikaruszról... stb. És én még azt gondoltam, hogy a Break Dance-t majd kipróbálom. MUHAHAHAHAHA!!!

 Na Bibire megint egy szavam sem lehet, tulajdonképpen észre sem vettük, hogy ott van. Végig csendben ül a kocsiban, általában nézelődött vagy aludt. Amikor ébren volt evett, mindig volt valami a kezében. Csendesen tűrte az egész napot. Tündérlány!

 Ezek után átmentünk Dzsungel Mese Parkba. Gondoltam, végre megérkeztem arra a helyre, ami nekem való! Első körben a körhintára ültek, autók mentek körbe-körbe. Szuper és nem is veszélyes. Végre 5 percig nem izgultam! Ez a Vidámpark állati stresszes hely nekem! :D

 Józsi közölte, olyan jól néz ki a hajó! Mondom aha, én is kinéztem, nem tűnik veszélyesnek, kicsikkel van tele, ez egy kisvidámpark, felülök a gyerekekkel. Mondtam, középre ülünk, biztos ami biztos. jól tettük. Elindult a hajó, elkezdett pörögni, forogni, Domi sikított, Marci meg ordított, hogy fél és szédül. De a legrosszabbul akkor is én voltam, mert ők elbújtak, én meg őket fogtam. Tériszony a köbön, szorítom őket, kapaszkodunk, izzadok, szédülök, mások meg hátradőlve élvezik. KISGYEREKEK IS!!!! Ott nem sírt senki, csak mi hárman! Össze-vissza tekergett, kanyargott, pörgött, forgott... Csak lefelé néztem és vártam, nagyon vártam a végét! Hősként szálltunk ki! Pedig nem is néz ki vészesnek. Amíg rá nem ül egy tériszonyos!

 Levezetésképpen beültettük őket a sárkányvonatba. De az is úgy indult el, mintha ki akarná őket lőni. :D Ezt nagyon élvezték. Én itt pihentem ki a hajót.

 Közben találtunk még olyan játékot, ahol biztonságban voltak, mi meg kicsit leülhettünk.

 Szegény Bibi itt került ki először a kocsiból, pedig volt már vagy 5 óra.

 A tűzoltós játék jó volt, Domi vezette a tűzoltóautót, Józsi és Marci pedig tüzet oltottak. Mondtam nem vagyok hajlandó felülni/állni még valamire, ami bármelyik irányba is megmozdul.

 Aztán jött a Csodabringa! Kérdezem a csajtól, hogy ez ugye csak akkor megy fel, ha tekerjük? Ha nem tekerjük akkor csak megyünk körbe-körbe?

Ííííígen, jött a válasz. 

Szuper, akkor felülünk. Marci kérte, hogy ne tekerjük, nem akar repülni, mondom oké, akkor már ketten vagyunk, csak megyünk körbe. Így is történt, körbe mentünk, nem tekertük, akar a franc az egekig emelkedni már megint. Majd egyszer csak önálló életre kelta bringánk és felröptetett minket a magasba. Marci sikított, hogy nem jó és szálljunk le, mondtam nekem sem, de ha már így alakult akkor kapaszkodjunk erősen és várjuk a végét.Így veszettül kapaszkodva vártuk, hogy leszálljunk az égből. A végén a csajnak még megköszöntem....

 Nyugtatásképp - nekem - még elmentünk a kisdodgemhez, ott még mentek pár kört, majd még egyszer a körhintához. Most Józsival ültek fel, megint a hintó és nem a lovak. 

 Mindeközben Bibi békésen szundított.

 Ezt még nézni is rossz volt!!! Megjegyzem kisgyerekek is ültek benne. Nem is értem! A végén volt aki épp hogy kibírta, hogy leérjen, aztán volt rohanás. :D Van ember aki ezt bevállalja kényszerítés nélkül. Ez volt számomra a megdöbbentő. :D

Elmentünk a Tükörútvesztőbe, esküszöm erre nem is emlékeztem! Marci, Domi és Józsi bementek, majd Marcival én is. Jól megvezetett a gyerek, azt mondta könnyű és emlékszik, de keringtünk egy darabig körbe-körbe. :D

A túra végére maradt az Elvarázsolt kastély. Csak ketten mentünk be Marcival, mert Domi már nagyon elfáradt. Ezt nagyon élvezte! Mindent kipróbáltunk, bár a hangeffektektől nagyon félt. Nem csodálom, én is megijedtem volna. Nagyon ügyesen végig ment, a Hordónál volt kisebb galiba, meg kellett a srácnak állítani, mert Marci nem tudott nekiindulni. Aztán mikor bent volt már rendben ment. 

Amúgy a személyzet - szerintem diákok mind - nagyon ügyeltek a biztonságra, semmi nem indulhatott úgy el, hogy ne ellenőrizték volna egyesével, hogy minden biztonsági öv be van-e kapcsolva, mindenki ott ül, ahol kell - pl. volt, hogy helyet kellett cserélni a gyerekkel - amíg ki nem mentek addig más nem mehetett be... stb. Tehát abszolút biztonságba érezhettük volna magunkat. :D

Nyitástól-zárásig kint voltunk, végig játszottuk az egész napot. A fóbiáim ellenére örülök, hogy kint voltunk és meg tudtam még nekik mutatni A Vidámparkot! A Vidámparkot, melyhez annyi gyerekkori emlék köt. Akármire felültem, biztos végigfutott az agyamon, mikor kisgyerekként - papával nagyon sokszor - voltunk a Vidámparkban. Kár, hogy bezár. Sajnálom, nagyon sajnálom... :(